Translations

For translations please use Google Chrome, since Google translate doesn't support anymore this platform. We apologize for the inconvenience!

Keresés

Kövess minket!

Follow us on YouTube Follow us on FaceBook

Honlap info

Ez az oldal Mozilla Firefox és Google Chrome böngészőkre van optimalizálva. Az alábiakkban letöltheted őket.

Mozzila
Firefox
Chrome

Időjárás


- Hírek-Cikkek -
A MAGYAR KIRÁLYI CSENDŐRSÉG EGYENRUHÁZATA ÉS FELSZERELÉSEI 1920-1945
Írta: Benkő cartoon porn Zsolt   

A MAGYAR KIRÁLYI CSENDŐRSÉG EGYENRUHÁZATA ÉS FELSZERELÉSEI 1920-1945

MEGJELENT!!! RENDELJE MEG A KIADÓTÓL! NOVEMBER 23-TÓL KERESSE A KÖNYVESBOLTOKBAN!

KARÁCSONYI AKCIÓ!!! Kiadói megrendelés esetén a 8900Ft-os bolti árból engedünk 1780 Ft-ot (- 20 %) és a szállítási költséget is álljuk Magyarország területén! A szállítást a DHL végzi.

Az-az ebben az esetben a vételár 7120Ft (amely összeg tartalmazza a magyarországi szállítás díját is)!!! Az akció 2010. december 31-ig tart!

Minden keddi napon megvásárolható Gáll Gábornál az Éremgyűjtők Klubjában (V. ker., Vörösmarthy u. 65.)

ALÁBB MEGTEKINTHETŐEK A MINTAOLDALAK!

A könyv az adott korszakon belül az 1920-1945 közötti időszakban használt autentikus egyenruházati darabokat és felszerelési tárgyakat mutatja be. Ezt tematikusan,  alapos részletességgel, a korabeli szabályzatokban foglalt leírásokkal teszi, szakítva az eddig ebben a témában megjelent művek felépítésével. Emellett több mint 100 eddig publikálatlan archív viselési fotóval és majd 300 tárgyfotóval is bemutatásra kerülnek a kötetben szereplő darabok.

Fantasztikus kötet mindazok számára, akik érdeklődnek e rendvédelmi testület, a korszak egyenruházata és felszerelései, illetve története iránt!

A kötet Sipos András csendőr relikviagyűjtő munkáját dicséri. A könyv a szerző közel negyedszázados gyűjtői tapasztalatának és az ez idő alatt összegyűjtött tárgyi és tudásanyagának bemutatása.

A magyar királyi csendőrségről szóló történeti részt a kiváló muzeológus-hadtörténész, Illésfalvi Péter írta. A fotókat Kovács Attila készítette.

Megrendelés: fizesse be (utalja át) a Kiadó bankszámlaszámára (Raiffeisen Bank 12067204-01217096-00100007) az összeget (7120 Ft), a közlemény rovatba írja be a saját nevét, majd küldjön email címünkre egy levelet vagy hívjon fel bennünket és adja meg az adatait (név, postacím + email cím), ahová a könyvet küldenünk kell! A pénz beérkezése után postázzuk az Ön számára a kötetet!

Könyveink szállítását a DHL Express végzi, munkanapokon 8:00-17:00 között! Kérjük hogy olyan szállítási címet adjon meg, ahol ebben az időszakban is át tudja venni a csomagot (pl.: munkahely)! KÉRJÜK FELTÉTLENÜL ADJON MEG EGY TELEFONSZÁMOT, MERT A FUTÁRSZOLGÁLAT CSAK ANNAK MEGLÉTE ESETÉN KÉZBESÍTI A CSOMAGOT! Az adott napon belüli kézbesítői időpontot nem áll módunkban befolyásolni.

A könyv árát átutalással, vagy sárga postai csekken is be lehet befizetni a kiadó számlájára! A sárga postai csekket a kiadótól kell megrendelni!

ISBN 978-963-88959-1-2

Méret: 220 x 280 mm

Terjedelem: 216 oldal

Kiadás éve: 2010

Gerincméret: 20 mm

Kötésmód: keménytáblás

Súly: 1500 g

BOLTI ÁRA:    8900 Ft

 
Hadifogolyból lett buy drugs online francia idegenlégiós
Írta: Asian Porn Benkő Zsolt   

A cikk szerzője Tizedes tagtársunk

 

 

Hadifogolyból lett francia idegenlégiós


Varga Mihály 1923. június 12-én született Marossárpatakon. Leventekatonaként vonult be, és vett részt a II. világháborúban. 1945 tavaszán a szövetségesek fogságába esett, néhány hétig egy hadifogoly táborban sínylődött, majd aláírt a francia idegenlégiónak, hogy az éhhalált elkerülje. Öt évet töltött afrikai területen, mint légiós, aztán Magyarországon telepedett le. 2003-ban, felesége halála után, úgy döntött, hogy visszatér szülőfalujában, Marossárpatakra. Ez meg is történt, csakhogy időközben megtudta, hogy az állami szervek nem akarják elismerni román állam-polgárságát. Sokáig havonta járt pecsételni a határon túlra, ami egyáltalán nem  volt könnyű egy 81 éves öregembernek, attól függetlenül, hogy Mihály bácsi kitűnő egészségnek örvend. Aztán, hosszas utánajárást követően visszakapta román állampolgárságát, amiről nem mondott le külföldi tartózkodásának idején.

Felejthetetlen élményt jelentett számomra végighallgatni kalandjait, viszontagságos életét.

 

 

Rövid visszatekintés a háborúban és az idegenlégióban töltött időszakra
A behívómon az állt, hogy 1944. szeptember 17-én jelentkeznem kell a Marosvásárhelyi Hadkiegészítő Parancsnokságon. Mivel gépkocsivezető engedéllyel rendelkeztem, nemsokára továbbvittek Székesfehérvárra, ahol kiképzést kaptunk, felkészítettek a háborúra. Közben a németek bevonultak Magyarországra és alakulatunkat kiképzésre vitték német földre. A németek azt állították, hogy a földalatti kiképzőbázisuk lehetővé teszi a megfelelő felkészülést. De ennek fele sem volt igaz, mert még laktanya sem volt azon a helyen ahová vittek. Nem nagyon volt ahol meghúzódjunk, legtöbbször a takarmányrépa földek voltak a szállásaink. A kiképzés gyorsan megtörtént, majd bevetettek az angol-amerikai csapatok ellen, Rocklitzban. Bevetésünk nevetségessé vált, amikor megtudtuk, hogy minden fegyvernemet és aknát megszabotáltak vezetőink. Persze nem mindegyik, csak egyesek. Például harcközben vettük csak észre, hogy a páncélökölnek és a kézigránátnak nincs gyutacsa. Azt hiszem a németek mindent azzal a céllal szerveztek meg, hogy minket a magyar honvédeket fogságba küldjenek. Máig sem értem egészen, hogy mi történhetett… Egy hidat kellett felrobbantanunk, de az aláaknázást csak színlelték a németek. Miközben hiába vártuk, hogy robbanjon a híd, átjött az ellenség és néhány óra alatt fogságba esett mindenki. 1945 tavaszán történt…

A szövetséges erők, Rocklitzban  átadták a foglyokat a franciáknak. Gabonaszállító teherhajókon vittek Marseillesbe, ahol egy fogolytáborba kerültünk. Nagyon mostoha körülmények között tengettük napjainkat. Sokat éheztünk, alaposan megromlott fizikai erőnlétünk. Június 10-én francia tisztek érkeztek a lágerbe. Közölték, hogy aki ki akar jutni a lágerből, jelentkezhetik a francia idegenlégióba. Hogyne akartunk volna kiszabadulni a lágerből, mindenki szeretett volna normálisan enni kapni, szükség esetén megfelelő orvosi ellátásban részesülni, hogy még egyszer viszontláthassa otthonát, szeretteit. Két nappal 22. születésnapom előtt kerültem a légióba. Miután aláírtunk, öt éves szolgálatra, nem hivatalosan Algériába vittek, Sidi Belabes-be, ahol másfél hónapot töltöttünk. Jogosítványomnak köszönhetően sofőr lettem és Usdába vezényeltek kiképzésre, páncélkocsik vezetésére. A kiképzés befejeztével sikeresen vizsgáztam, páncélkocsik vezetésével bíztak meg. Innen egy Mascara nevű városba vittek, ahol csend- és rendfenntartók voltunk. Az arabok nagyon emberségesen viselkedtek, itt nyoma sem volt a háborúnak. Gyönyörű asszonyaik voltak, lábukon annyi karmantyút viseltek ahányszor férjhez voltak menve. Az arabok általában hét feleséget tartanak, adják-veszik a nőket, nagyon sok a gyermek a családokban.  Kambodzsában is megfordultam, ahol meglepett a lakosság műveltsége.

Szokásaikat csak kezdetben furcsállottuk, aztán megszoktuk. A sárgák mindenevők, bogarakat, rágcsálókat is esznek.

Két év után a híres Pastor nevezetű hajóval, amely teljes hadifelszerelést szállított, Vietnamba vittek. A Pastor egy hét emeletes luxushajó volt, a Titanic egykori nagy vetélytársa, amit a háború idején átalakítottak hadihajóvá. Vietnamban kellett elválnom Székely Gyurka falumbelitől, mert szétosztottak bennünket. Többet nem találkoztunk…

A Szajgon vidéki Sholonban kerültem, ahol rendfenntartással bízták meg századunkat. A kivonult amerikaiakat váltottuk fel, akik tönkretették az országot. A vietnamiak hamar befogadtak, de nem tűrték a gazembereket. A légiósok között is akadtak ilyenek, akik ártatlan embereket mészároltak le, nőket erőszakoltak meg. Ezek nem úszták meg büntetés nélkül… Vietnamban tiszti főszakács voltam, szabadidőben nem szűkölködtem, így volt időm idegen nyelveket tanulni, olvasni. A vezérezredesemnek nagyon ízlett a főztem, így a teljes háztartást rám bízta. Mostam, vasaltam, takarítottam, bevásároltam. Vietnami barátaimmal jártam be Szajgonba, moziba és színházba, a pus-pus-nak nevezett háromkerekű biciklivel. Itt majdnem megnősültem, mert szerelmes lettem egy gimnazista lányba, akinek néhány hónapig udvaroltam. Közben rájöttem, hogy a barátnőm bátyja partizán parancsnok volt, de ezt csak  röviddel leszerelésem előtt tudtam meg. Ellenőrzéskor nem voltak nála a szükséges iratok, letartóztatták volna, de én kimentettem a bajból. Kambodzsában is átjártunk ellenőrzésre, de közvetlen harcba nem keveredtünk itt sem. A mi feladatunk a béke megőrzése, fenntartása volt, nem a háború, a harc.Az öt év lejárta után visszavittek Marseillesbe.

A francia idegenlégió rövid bemutatása (ahogy Varga Mihály látta)
A francia légió nem más, mint egy nemzetközi család, amelyben számtalan nemzet képviselve van. Ezek csodálatos módon összetartanak, segítik egymást. A légiósok is olyan emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a civilek. Ők is szeretnek mulatni, szórakozni, kedvelik a szép lányokat, de a légióban hamar lesújt a szigor. De talán ez így is van a rendjén, mivel bűnözők is szép számban akadtak közöttük. Afrikában, ha egy arab panaszt tett a parancsnokságon, előfordult, hogy büntetőtáborba került a légiós. Itt 50 kg-os homokzsákokkal gyakorlatoztak a fiúk, futtában táplálkoztak. Valóságos izomemberekké váltak a büntetettek!

Kezdetben kemény kiképzést kaptunk. Azt hiszem, nekem szerencsém volt azzal, hogy nagyon jó leventekiképzést kaptam, megfelelően elsajátítottam a fegyverrel való ütemes tisztelgést. Ezt nagyon értékelték a légiós tisztek. Rövid idő alatt megkedvelt a századosom, így nem ment rosszul sorom.

Zsoldot kaptunk, de nem sokat. Nem mondhatni, hogy kuporgattam a pénzt, de nem is szórtam. Szombat déltől hétfő reggelig szabadok voltunk, kimenőt kaptunk. Kedveltek a tisztek, mert finomakat főztem, így mindig adtak zsebpénzt, ha szórakozni mentem. Mindeniknek elpanaszoltam, hogy nincs pénzem, a lányokat nem tudom szórakozni vinni. Olyan összegeket sikerült összegyűjteni, hogy felét sem tudtam elkölteni. Gyűjtögetni kezdtem a pénzt. Titkos tervem volt, hogy itthon cséplőgépet vásároljak majd...

Az ellátás kifogástalan volt, naponta fél liter vörösbort kaptunk és 10 szál cigarettát. Mindennap meleg vízzel zuhanyoztunk. A tisztek és a legénység között szoros, baráti kapcsolat alakult ki. A homoszexualitás igen elterjedt volt a légiósok körében.

A sivatagban is megfordultam, ahol sok arabot láttam a homoktengerrel küszködni. Oázistól oázisig csak karavánnal lehetett eljutni. A homokvihar néha embereket temetett be. Nem könnyű az ottaniak élete…

Leszerelés volt, a hazatérés elmaradt…

Az öt év lejárta után szabad emberek lettünk. Én nem voltam itthon szabadságon, mert hosszú és körülményes lett volna a hazajövetelem. Nagyon vártam tehát, hogy viszontlássam szüleimet, barátaimat, a rokonságot. Levelet küldtem ugyan és kaptam is tőlük, de nem ismertem az otthoni politikai helyzetet. Franciaországból Bécsbe kerültem, ahol felkerestem a román konzulátust, hogy bejelentsem hazatérési szándékomat. Ausztriáig problémamentesen utaztam, de mivel ott véget ért a „Nyugat”, onnan már hivatalos papírokra volt szükség. Elmondtam a konzulnak, hogy hadifogolyként kerültem a légióba, ahol letöltöttem öt éves szolgálati időmet, és közöltem, hogy haza szeretnék menni Romániába, Marossárpatakra. A konzul megcsóválta a fejét, majd azt mondta, hogy nekem elment az eszem. Romániába akar menni, ahol halnak étlen az emberek ?!- mondta. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a magyar nagykövetségre is, amit meg is tettem. Ott ellenőrizték személyi adataimat, hogy magyar katona voltam-e. Rendben találtak mindent. Aztán megkérdezték, hogy van-e ismerősöm Magyarországon. Elmeséltem, hogy három éve leveleződöm a kaposvári Vörös Ilonkával, akit elvennék feleségül. Igazat mondtam.

Néhány napot még Bécsben maradtam, mert tetszett az ottani élet, pénzben nem szűkölködtem. A lányok körülrajongtak, a nyakamon csüngtek, én pedig lépre mentem. Vagy aknára léptem ? Nem lényeges, az viszont nagy gondot jelentett, hogy egy éjszaka leütöttek, és elvették a pénzzel teli kézitáskámat.

Üres zsebbel érkeztem meg Kaposvárra, hogy megkeressem az említett lányt. Odaérve megtudtam, hogy nem Ilonka, hanem az édesanyja írta nekem a leveleket, azt remélve, hogy megjelenésemmel talán megszabadulhat a vejétől, akit nagyon utált. De én nem akartam házasságtörést, s három idegen gyermeket. Inkább továbbálltam. Pénz nélkül és csalódással a szívemben… Nemsokára megismertem későbbi feleségemet és egy hét múlva már össze is házasodtunk. Szerettük egymást, hosszú időn át éltünk békességben. Magyarországon elég könnyen álláshoz jutottam. Lakatosként kezdtem, majd hegesztőként folytattam. Különböző tartályokat készítettem és javítottam, saját részemre egy mákcséplőgépet is összeállítottam, amire büszke vagyok.

Marossárpatakra hat év után jöttem haza először, motorkerékpárral. Később évente 2-3 alkalommal is hazalátogattunk. Gyermekünk sajnos nem született, így a feleségem halála után úgy döntöttem, hogy hátralevő napjaimat, éveimet (?) Marossárpatakon töltöm. Azt hittem a visszatérés nem ütközik akadályokba, de tévedtem. Már hónapokkal ezelőtt jeleztem a román hatóságoknak, hogy szeretnék végleg hazajönni, de egyelőre még nem kaptam vissza azt a román állampolgárságot, amiről nem mondtam le soha…Havonta járok, 81 éves fejjel, a határon túlra pecsételni. Nevetséges, hogy itt nálunk minden olyan nehezen megy.

Viszontagságos életem volt, nehézségek egész sora állta utamat, de Istennek hála, sikerült jó egészségben megérni ezt a kort. Az itthoni jó nevelésnek hasznát vettem a légióban is. Afrikában is nagy szeretettel gondoltam vissza Szántó István tanító úrra, aki leventeoktatóm volt és sokat tanultam tőle. Örülök, hogy végre hazajöhettem. Az én igazi otthonom Sárpatakon van…

 

Berekméri Edmond (2004)

 

 

Varga Mihály levele a Vörös Zászlóban

A  második világháború után a kelet-európai propaganda szigorúan elítélte a francia imperialisták által létrehozott és kisebb nemzetek ellen harcoló légiót. Varga Mihály egyik szüleihez írt levele 1948-ban a mai Népújság elődjében, a Vörös Zászlóban is megjelent Idegenlégióba hurcolt székely hadifoglyokat is harcba kergették a francia imperialisták az indonézek ellen címmel, amelyben a cikk szerzője kissé elferdíti a valóságot. Mint a fenti sorokból kiderült, Mihály bácsit nem kergették a harcba, hanem rendfenntartás volt a feladatuk Afrikában. Persze ez nem azt jelenti, hogy más légiósok nem harcoltak az afrikai gyarmatokon. A levélből megtudhatjuk a marossárpataki legény fogságba esésének körülményeit, valamint azt is, hogy századját, az Indiai-óceánon át Szajgon felé vezényelték. A levél 1946. december 30-án íródott.

 
A kurszki csata
Írta: Benkő Zsolt   

Az Oroszországban töltött második rettenetes tél után még mindig a 6. Hadsereg sztálingrádi pusztulását próbálták megemészteni a német katonák, és számot vetettek meglehetősen szorult helyzetükkel.

1941 nyara óta, amikor a „Barbarossa-hadművelet” megkezdődött, 1943 kora tavaszáig a keleti front jobban érdekelte Hitlert, mint a háború többi hadszíntere. Még ha figyelembe vesszük is a hadsereg, a Waffen SS és a Luftwaffe hatalmas veszteségeit ez alatt a kíméletlen hadjárat alatt, akkor  is a messze legnagyobb német erő még mindig a Szovjetunió területén, a Finn-öböltől a Fekete-tengerig terjedő 1600 km-es frontszakaszon sorakozott fel.

Küszöbön állt az Olaszország elleni támadás, amit Nyugat-Európa megszállása követhetett, esetleg Franciaországon keresztül. Ez a veszély ráébresztette Hitlert, hogy a német erők aránytalanságait fel kell számolni, és az új veszélyzónákat meg kell erősíteni. A lendületbe jött Vörös Hadseregtől elszenvedett friss vereségek miatt azonban egyszerűen nem tudta megritkítani csatákban edzett oroszországi egységeit az állásaik veszélyeztetése nélkül. A tapasztalt csapatokat nem küldhette más harcterekre, mert ez esetben a szovjetek gyors, döntő csapást mértek volna az ottmaradt csapatokra.

Hitlerre mély benyomást tett a Donyec folyó melletti Izjumnál keletkezett orosz kiszögellés bekerítése az előző tavaszon, ezért döntött úgy, hogy mindössze egy alkalmas hely van a tervbe vett feltartóztatási akcióhoz – a 160 km széles kurszki kiszögellés, amely mélyen benyúlt az északon fekvő Orjol, valamint a délen található Belgorod között húzódó német arcvonalba. Ez a bevágás, noha egyre növekvő számú elsőrangú ellenséges egység védte, ideális helyszínnek tűnt Hitler számára egy harapófogó-szerű támadásra. A „Citadella-hadművelet” fedőnevű akciónak gondolta meglesz az a kettős előnye, hogy egyrészt megsemmisíti a Vörös Hadsereg jó részét, másrészt pedig megerősíti és le is rövidíti a német arcvonalat. A Führernek a legtöbb gondot az okozta, hogy a növekvő veszély mellett a lehető legnagyobb erőt kellett összeszedni, mégpedig haladéktalanul. Egy stratégiai visszavonulás és az arcvonalak általános lerövidítése elegendő csapatot szabadított volna fel más feladatok elvégzésére, és enyhített volna Hitler dilemmáján, de a Führer soha nem tudott megbékülni azzal a gonddal, hogy feladjon már meghódított orosz területeket.

Amikor végül a németek készen álltak, majdnem 50 Wehrmacht és Waffen SS hadosztály, 2000-nél több tankot, körülbelül 1000 támadólöveget és 1800 repülőt sorakoztattak fel.

A dél fele irányuló támadást a kurszki kiszögellés északi részén Günther Hans von Kluge tábornagy Középső Hadseregcsoportjának kellett végrehajtania, amelyben a támadó élt Walther Model altábornagy közel 1000 tankkal rendelkező 9. Hadserege szolgálta. A légi támogatás a 6. Luftflotte feladata volt. Az egyidejűleg megindítandó, észak felé irányuló támadást Erich von Manstein katonáinak, a Déli Hadseregcsoportnak kellett végrehajtani a 4. Luftflotte támogatásával. A támadó ék itt Hermann Hoth 4. páncéloshadserege volt 1200 tankkal. A kiszögellés többi részét hét gyaloghadosztálynak kellett tartania. Mire a németek végre készen álltak a csapásmérésre, az oroszok is felkészültek a csapások felfogására. Már április eleje óta tudtak az ellenség tervéről, hogy ki akarják iktatni a kurszki kiszögellést: részben az előkészületekből, de leginkább azokból a folyamatosan érkező jelenségekből, melyeket egy, a német főparancsnokságon dolgozó kémtől kaptak.

A vezérkari főnök, Georgij Zsukov marsall irányítása mellett a szovjetek elhatározták, hogy hagyják, hogy hadd gyengítsék meg magukat a németek a védelmük ellenében, s azután indítsanak majd egy nagyszabású ellentámadást. Ha a Citadellát valamilyen okból elhalasztották volna, akkor is megindult volna egy óriási szovjet offenzíva 1943 nyarán, megtörve a Vörös Hadsereg addigi gyakorlatát, mely szerint csak akkor támadnak, amikor a zord tél is támogatta őket.

A kurszki kiszögellésben az északi szektor Konsztantyin Rokosszovszkij tábornok Középső Frontjának kezén volt, míg a déli részt Nyikolaj Vanyutyin tábornok Voronyezs Frontja birtokolta. A hátvédet Ivan Konyev Sztyeppe Frontja alkotta.

Habár az orosz erőkről szóló hivatalos híradások mindig is megbízhatatlanok voltak, a német csapatoknak előre kellett lendülniük, így a Vörös Hadseregnek lehetősége volt lőni a német katonákat a gyülekezési pontokon. Így ment fel a függöny egy olyan hatalmas méretű, nagy területre kiterjedő, több csatából álló, lüktető ütközet előtt, amelyet a hirtelen esőzés még nehezebbé tett, amennyiben a Kurszk környéki puha gabonaföldeket mocsárrá változtatta.

Hitler gyors páncélostámadást képzelt el, amelyben a Déli és Középső Hadseregcsoportok támadó oszlopai a két fronton átgázolnak az oroszokon, és győzedelmesen egyesülnek a nyílt vidéken, foglyul ejtve a kiszögellésben szorult óriási szovjet erőket. Ám a helyzet nem így alakult. A két támadás közül Manstein észak felé való előretörése volt az ígéretesebb, amelyet hatékonyan támogattak a Stuka zuhanóbombázók hullámai. A kezdeti lendületet azonban lefékezte a puha talaj, az aknamezők, a légitámadások és az ellenséges tankok, tüzérség és gyalogság által kifejtett elkeseredett ellenállás.

48 órai heves küzdelem után a németek mindössze 11km-re nyomultak be három elszigetelt körzetben a szovjet védelmi rendszerbe. Ekkor Hoth 4. páncéloshadserege olyan óriási erővel és lendülettel tört előre, amely megijesztette Vatutyint, és Sztálinnak személyesen kellett tankerősítéseket irányítania a térségbe. Egy röpke pillanatig úgy tűnt, hogy Hitler hazárdjátéka kifizetődik.

Ám a sorozatos heves páncéloscsaták után, amelyekben a szovjetek célszerűen kiképzett és nagy számban bevetett T-34-es közepes harckocsijai ismételten bebizonyították, hogy képesek kilőni a legmodernebb német páncélosokat is, Hoth előrenyomulását megállították. Július 9-re a német támadó ék délen mindössze 32 km-re volt a kiindulási ponttól. Óriásiak voltak a veszteségek, és a megmaradt katonák kimerültek voltak. Kurszkot semmiképpen sem érhették el, noha ekkor ezt még Manstein nem akarta beismerni.

Északon Model 9. Hadserege még gyengébben szerepelt. Az első napon 10 km-t tettek meg, s számos alakulat nem is jutott ennél tovább. Négy nappal később néhány páncélosa 19 km-re hatolt be a szovjet vonalakba, de még az ő hősies küzdelmük a heves ellenállással szemben sem hasonlított a villámháborús elképzelésekhez. Mialatt a Citadella-hadművelet összeomlóban volt, a szovjetek ravaszul létrehozott védelme ellenében, Hitler július 10-én hírt kapott arról, hogy a brit és amerikai erők partra szálltak Szicíliában, és hogy Olaszország, valamint az olaszok által megszállt Balkán kapitulálása nagyon is valós és közeli eshetőség.

A Führer gondjait csak növelte, hogy Zsukov marsall két nappal később megindította régóta tervezett nyári offenzívájának első fázisát – a kurszki kiszögellésből északra fekvő Orjol körül, ami azzal fenyegetett, hogy Model 9. Hadseregét hátba támadják. Egyhetes harcok után, és miután egyik fronton sem történt áttörés, a jelek szerint Hitler azt fontolgatta, hogy leírja a Citadellát, és csapatokat vezényel át a Dél Európában létrejött új frontokra.

Mialatt Model északon megpróbált kiszabadulni az orosz csapdából, Manstein, aki azt hitte, hogy átkínlódhatja magát a Vatutyin védelmén, rábeszélte Hitlert: engedélyezze a további támadásokat délen. Hiú remény volt mindez, s Hitler is rájött erre július 25-én, amikor véglegesen lezárta a kudarcra ítélt Citadella-támadást. Döntéséhez hozzájárult az a hír is, hogy Mussolinit éppen akkor távolították el a hatalomról.

Az egymást követő szovjet ellentámadások lekötötték, majd visszaverték a rossz csillagzat alatt született hadjárat túlélőit. A csatában körülbelül 100 000 ember, több mint 1000 tank és nagyjából ugyanennyi repülőgép pusztult mature milfs el. A keleti front más részein is hasonló kíméletlen erővel tört előre a Vörös Hadsereg.  A németek meglepetésére jobban vezetett, jobban felszerelt és magabiztosabb volt a Vörös Hadsereg, mint addig bármikor.

Novemberre az oroszok visszafoglalták az olyan főbb központokat, mint Harkov, Szmolenszk és Kijev, az ellenséget több mint 322 km-re vetették vissza, az úgynevezett Keleti Fal gyenge védelmi vonala mögé. Ezt a jobbára földépítményekből álló barikádot fejvesztve és gyengén kivitelezve emelték, amikor nyilvánvalóvá vált: a német erőknek csapatutánpótlás, páncélozott járművek, repülőgépek, és üzemanyag hiányában, valamint az állandó partizántámadásoknak kitett, amúgy is túl hosszú utánpótlási vonalak miatt vissza kell vonulniuk, és átcsoportosításokat kell végrehajtaniuk.

(A II. világháború nagy csatái)

 

 

 
Egy tartalékos zászlós buy generic kamagra online háborús viszontagságai
Írta: Benkő Zsolt   

Beküldő: Tizedes


Szántó István nyugalmazott tanító háborús emlékei

 

Szántó István Marossárpatak nagy köztiszteletnek örvendő polgára volt. A tanító úr több mint 30 évig volt a helyi iskola igazgató-tanítója, több száz sárpataki gyereket vezetve be az olvasás-írás csodálatos világába. Fáradhatatlan oktató-nevelői munkásságáért, kulturális téren kifejtett tevékenységéért, példamutató magatartásáért 2001-ben díszpolgári oklevelet vehetett át. Pista bácsi azonban igencsak szerény ember. Rendszerint keveset beszél egyéni érdemeiről, a falu felemelkedése érdekében végzett munkájáról. Világháborús emlékeiről is nagyon szerényen mesélt, de sárpataki bajtársai (akiknek felettese volt) mindig nagy elismeréssel beszéltek személyéről. Feleségem apai nagyapja például többször is beszélt a tanító úr fronton tanúsított nemes lelkűségéről, józan, megfontolt gondolkodásáról, bajtársi magatartásáról, kiemelve, hogy  Szántó tanító úr vezette őket haza családjaikhoz a háború végén. De lássuk csak hogyan emlékezik vissza mindezekre a nyugalmazott tanító, aki a 101. évet élt.

„1941 nyarán katonai kiképzésben nude celebrities részesültem, elvégezve egy levente parancsnoki tanfolyamot Marosvásárhelyen.

A leventetanfolyam elvégzése után, 1942 tavaszán behívtak a 27-es gyalogezred III. zászlóaljának géppuskás századához. Marosvásárhelyen mindössze egy éjszakát töltöttünk, mert az alapkiképzésre Szovátára vittek. Itt harcászati kiképzést kaptunk, ami elsősorban különböző harcászati feladatok teljesítéséből állt. A harcászatnál nagyon fontos volt a tereptan, amely megkövetelte azt, hogy jól értsen a tisztjelölt a térképolvasáshoz. Szovátán elméleti és gyakorlati kiképzésben egyaránt részesültünk. Különböző fegyvernemeket ismertünk meg, s megtanultuk használni ezeket. Gyakran vittek céllövészetre, menetgyakorlatokat végeztünk, s sokat gyakoroltunk különböző harcászati mozzanatokat.

Egy alkalommal azt a feladatot kaptam, hogy egy hegy oldalán körkörös védelemre állítsam be embereimet. Sikeresen teljesítettem a megbízatást, amit megfelelően értékelt is a százados. Észrevette azonban, hogy a közeli bokorban két katona heverészik, s azt hitte, hogy az én embereim közül valók. Kiabálni kezdett, s hozzájuk sietett. Kiderült, hogy egy másik csoporttól maradtak le pihenni. A százados parancsot adott, hogy ássák be magukat nyakig a földbe, s úgy várják, amíg visszajön. Azzal elvágtatott, s én odamentem, hogy megnézzem mi történt velük. Mondtam, hogy a százados már nem jön többet vissza, ne ássák többet a gödröket. Nem hallgattak rám, máig sem tudom, hogy mennyit ültek a gödörbe. Szigorúak voltak feletteseink, nem lehetett szabálysértést elkövetni büntetés nélkül.

Később Sepsiszentgyörgyre vittek, ahol folytatódott a harcászati kiképzés. Gáll Sándor alezredes előadásokat tartott nekünk. Megtanultunk a nehézpuskával is bánni, vívni tanítottak. Az elméleti kiképzés során azt is megtanultuk, hogy hogyan kell viselkednie egy katonatisztnek különböző helyeken.

Szigorúan megkövetelték a magyar tiszt tekintélyének megőrzését. Megtanultuk, hogy a pontosságnak, a pontos időnek milyen fontos szerepe van a katonaéletben. Ha kimenőt kaptunk, egy percet sem lehetett késni visszatéréskor.

A sepsiszentgyörgyi kiképzés során az Őrkőnél táboroztunk a Fenyvesben. Onnan jártunk le esténként a városba, a Kolcza vendéglőbe, amely ma is működik. Itt élőzene fogadott, poharazgattunk, néha énekeltünk is. Persze, mindezt csak módjával. Sosem vittük túlzásba az italfogyasztást, tudtunk viselkedni. Szégyen lett volna a dorbézolás, a nem megfelelő viselkedés. A hadapródokat tisztként kezelték, hasonló jogaik, kötelességeik voltak, mint a tiszteknek.

A kiképzés következő állomása a magyarországi Várpalota volt. Egy szerelvény szállított Várpalotára, ahová három erdélyi zászlóalj vittek kiképzésre. Itt egy borzasztóan nehéz terep várt reánk, és igen kemény harcgyakorlatokat tartottunk. Ezek igencsak kemény erőpróbát jelentettek mindannyiunknak. De senki sem panaszkodott. Néha reggeltől estig tartott a fegyverforgatás és a testedzés, előfordult, hogy éreztük, nem bírjuk tovább, de nem adtuk föl. A tisztjelöltek kitartottak a végsőkig, a kiképzőtisztek meg voltak elégedve velünk. Voltak bajtársak, akik harminc évnél idősebbek voltak, s már nem a legfürgébben mozogtak. Például a „hátraarcot” lassabban hajtották végre, mint a többiek. A tisztek erre azt mondták, hogy ez a székely hátraarc, s ők magyar hátraarcot akarnak látni. A fegyelmet, a rendet teljes mértékben megkövetelték, s hazaszeretetre neveltek.

Visszatérve Marosvásárhelyre záróvizsgán estünk át. Én azt a feladatot kaptam, hogy egy kijelölt útvonalon, egy erdőn keresztül, Jeddre vezessem embereimet. Sikeresen végrehajtottam a megbízatást és megkaptam a zászlósi rangot jelző ezüstcsillagot.

Ezt követően leventeoktatással is foglalkoztam. Elméleti és gyakorlati felkészítőket tartottam a sárpataki ifjaknak, akik 12 éves kortól kötelező módon meg kellett jelenjenek a kiképzéseken. Az én feladatom elsősorban az oktató-nevelő munka volt, de természetesen a szabadban végzett gyakorlatozásokon is részt vettem. Hetente egy alkalommal egész napos programot szerveztünk, ahol a legénykék megtanulták a lőfegyver használatát is. Nem volt hiány ügyes, megbízható ifjakban. 1942-ben egy nagy leventeünnepséget rendeztünk a sárpataki legelőn, ahová a környék leventéit is meghívtuk. Sportversenyeket szerveztünk, amelyen kiválóan szerepeltek a helyi leventék. Emlékszem a két legügyesebbre: Székely Józsefre és Babos Jánosra, akik főleg a távfutásban jeleskedtek. Rajtuk kívül még sok tehetséges gyermek tűnt fel. A legelőre egy nagy színpadot állítottunk fel, ahol népi táncokat, hazafias nótákat, katonadalokat is bemutattak. Ételben, italban bőség volt, nagyszerűen szórakoztak a fiatalok. Jelen volt a járási leventeparancsnok Gáspár ezredes is. Itt említem meg, hogy nem sokkal később nagy élmény és megtiszteltetés volt számomra Nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredessel találkozni és elbeszélgetni. A körzetparancsnokok Sáromberkére rendeltek át, ahol felsorakoztattam a legénységet. Nagybaconi ezredes átutazóban volt Marosvásárhely felé. A sárpataki elágazástól nem messze kiszállt a kocsiból, kezet fogott és elbeszélgetett az oktatókkal.

1944 júniusában hívtak be a 27. székely gyalogezred 3. zászlóalj géppuskás századához Marosvásárhelyre. Ekkor már zászlósi rangom volt. Először Abafáján gyakorlatoztunk, ahol azt suttogták a kollégák, hogy kiképzés után behívják a 23-sokat és mi leszünk az oktatók. A terv azonban meghiúsult, mert váratlan fordulat történt augusztus 23-án. A kiképzés öt-hat hetet tartott, aztán parancsot kaptunk, hogy térjünk vissza Vásárhelyre. A régi egységből csupán két zászlóaljat szerveztek. Az egyiket kelet felé irányították, a másikat a Maros jobb partján dél felé. Hatan voltunk tartalékos tisztek, de mivel fegyverzet hiányában csak két zászlóalj alakult, nem volt szükség csak négy tisztre. A válogatás és beosztás családi állapot szerint történt. Kettőnket elbocsátottak, mert gyermekeink is voltak. Leszerelésre jelentkeztem. Egy főhadnagy fogadott, aki azt javasolta, hogy ne menjek haza, mert néhány nap múlva úgy is visszahívnak. Egy nagyon jó beosztást ígért, de én nem tudtam dönteni. Gondolkodási időt kértem, aztán egy óra múlva visszamentem és igent mondtam. Megtudtam, hogy a pótezred fogatolt vonatparancsnokának neveztek ki és azt a feladatot kaptam, hogy lőszert szállítsak a frontra. Elküldött az ezredparancsnokhoz, aki egy kis könyvecskét adott át nekem tanulmányozás végett, mivel engem nem ilyen feladatokra képeztek ki. Erre azonban kevés idő jutott, mert hamarosan indulási parancsot kaptunk. Szerencsére egy olyan szakaszvezetőt osztottak be mellém, aki előzőleg alapos kiképzést kapott.

Udvarhely irányába, Barót felé mentünk, ahol már állt a harcvonal. Fogatolt vonatnak nevezett kétlovas kocsik húzták a szállítmányt. Én lóháton mentem, utánam 40-50 lőszeres kocsi, kb. 100 emberrel. Az orosz addig jött előre, fegyverek ropogtak, ágyúk szóltak, itt már puskaporos volt a levegő. Nem is tudtuk megközelíteni Barótot, parancsot kaptunk a visszavonulásra. Udvarhelyen 2-3 napot időztünk, majd Parajd felé vettük utunkat, az oroszokkal a nyomunkban. Korondon parancsot kaptam, hogy Alsósófalván jelentkezzem újabb feladatra. Ott utasítottak, hogy addig nem távozhatok a faluból, amíg az ezredes nem parancsolja. Azzal az ezredes és serege elvonult, mi pedig két szakasznyi emberrel próbáltuk tartani a vonalat.

Az ellenség meglepően gyorsan közeledett, én pedig hiába vártam a parancsot. Mivel engem csak meg nem határozott időre osztottak be, nemsokára egy másik zászlós is megjelent az egységnél, de elhallgatta azt, hogy helyettem küldték oda. Mikor már Korondon volt az orosz, megkérdeztem a véleményét egy parajdi századosnak, hangsúlyozva azt, hogy értelmetlennek tartom a további várakozást és a túlerővel való szembeszállást. Közöltem, hogy vissza szeretnék vonulni az embereimmel, amíg nem késő. A parajdi százados rám bízta a döntést...

Megszerveztem az őrséget. Éjfél körül, az egyik őr jelentette, hogy a falu déli részén oroszok vonulnak előre. Két önkéntest kértem, akik vállalkoztak, hogy elmennek a főútig – ami kb. 500 m-re lehetett - körülnézni. Egy óra elteltével még nem értek vissza, így újabb felderítőket küldtünk. Mikor láttuk, hogy azoknak is nyoma veszett, zászlós kollégámmal mentünk utánuk. Mondtuk a legénységnek, hogyha nem térünk vissza, csatlakozzanak egy közelben lévő egységhez.  Már hajnalodott, mikor a főúthoz értem. Vártam, hogy mi fog történni. Tudtam, ha ellenséges harckocsik közelednek, akkor rám lőnek. Németek voltak, megúsztam. Az utolsó kocsi megállt és felvett. Egy tiszt azt mondta, hogy 500 méterre vannak az oroszok. A zászlós kollégám nem tartott velünk, mert nem merte elhagyni a települést, ahová beosztották. Később tudtam meg, azt amit sejtettem, hogy őt a felváltásomra parancsolták oda.

Parajdon elköszöntem a németektől és keresni kezdtem a századomat. Eredmény nélkül. Remetére mentem. Csodálkoztam, hogy onnan még nem menekültek el a civilek. Nagy volt a jövés-menés a faluban. Menekülő csoportok vonultak át a falun, tartalékosokat vittek a frontra. Egyszer megállt előttem egy terepjáró. Az ezredesem ugrott ki belőle, aki elmondta, hogy utánam jött, engem keres. Elmeséltem, hogy mi történt velünk, majd beleegyezését kértem, hogy hazamehessek meglátogatni a családomat. Ő is velem jött Sárpatakra. Hazaérve szomorúan tapasztaltam, hogy a fosztogatók a mi házunkat sem hagyták figyelmen kívül. A családomat már nem találtam. Ők is menekültek...

A parancsnok Régenbe ment, engem másnap reggelig hagyott itthon. Estefelé átmentem Sáromberkére, hogy családom után érdeklődjek állomásfőnök ismerősömnél. Megtudtam, hogy Déda felé menekültek. Régen felé igyekezve, Beresztelkéhez közeledtem, amikor bombázógépek sötétítették el az eget. A régeni repülőteret bombázták. A városba érve megtudtam, hogy az alakulatom Tekében van. Jelentkeztem a parancsnoknál, s megismertem a környéket. Komlódon felkerestem Orbán lelkészismerősömet, aki kedvesen fogadott. Felkerestük egyik közeli földbirtokos barátját, ahol finom borral kínáltak. Marasztaltak, hogy ne menjek vissza az alakulathoz, mert a háború rövidesen véget ér, s addig náluk meghúzódhatok. Mikor látták, hogy hiába győzködnek, egy hordó borral ajándékoztak meg elváláskor. Visszatértem egy Teke melletti kis faluba, ahol egy szénacsűrben húzódtunk meg éjszakára. Kevéssel éjfél után egy terepjáró jött utánam, hogy jelentkeznem kell a parancsnokságon. Szászlekence felé küldtek visszavonulni.

Megérkezésünk után két napot pihentünk, majd írásos parancsot kaptam, hogy induljak el Egerszalok felé a szállítmánnyal, ahol az ezredparancsnokság vár. Ahol elhaladtunk, a kerítésre felrajzoltuk a Göncöl-szekeret, hogy tudják hol keressenek. Dézs környékén egy csodaszép kastélyra bukkantunk. Egy nyugalmazott ezredes lakott benne, aki két gyönyörű lóval és egy csodaszép hintóval ajándékozott meg. Később, felsőbb parancsra, át kellett engednem a „hozományt” a katonai rendőrségnek.

Az egyik falu végén nagy kiabálást, jajgatást hallottunk. Odaküldtem egy katonát, aki visszatérve jelentette, hogy a németek el akarják hajtani egy család jószágait. Fegyverbe szólítottam embereimet, és a család védelmére keltünk. Tettlegességre nem került sor, mert látták, hogy többen vagyunk, így békésen, állatok nélkül távoztak. Férfi nem volt a háznál, a kötelesség a frontra szólította, az asszony nem győzött hálálkodni...

Egerszalokig hat hétig mentünk. Nem a legrövidebb úton. Gyakran le kellett térjünk a kijelölt útvonalról, néhányszor visszafordultunk, aztán ismét előre. Önellátóak voltunk, de a lakosság részéről is megfelelő támogatást kaptunk. Szakácsunk volt, mozgókonyhát vittünk magunkkal, nem szűkölködtünk ételben, italban. Az embereim elégedettek voltak, senki sem szökött meg. A lovakat nem cseréltük, mert volt idő pihentetni őket, s abrakban sem volt hiány. Egy hűvös reggelen értünk Mátészalkára, ahol egy német harckocsi alakulattal találkoztunk. A németek akkor nagyon haragudtak ránk, hogy amíg mi visszafelé vonulunk, nekik tartani kell a frontvonalat. Az alakulatom mellékutcákba menekült a németek dühe elől. Azt hiszem elgázoltak volna bennünket... Néhány perccel később egy rendészeti kocsi érkezett. Lóháton ültem, a hideg őszi reggelen, amikor valaki rám kiáltott: „Tűrje le a gallérját zászlós, mert maga nem tábornok! Aztán szedje össze az embereit, mert Kisvárdán várom és ellenkező esetben hadbíróság elé állítom!” – hangzott a parancs. Később megtudtam, hogy Vértes vezérkari százados volt az aki rám ijesztett.

Vásárosnaményba érve, Kisvárda felé közeledtünk, amikor arról kaptunk hírt, hogy a város már orosz fennhatóság alatt áll. Úgy döntöttem, hogy a Tisza túlsó partján észak felé veszem az irányt, hogy elkerüljük az oroszokat, akik dél felé tartottak. Néhány kilométer után repülőtámadás ért. A bombák mellett röpcédulákat is dobtak le, felszólítva bennünket, hogy adjuk meg magunkat. „Dobd el a fegyvert, s emeld fel a kezed, magyar!”  - állt a papíron. Kisvárdán nyomát sem találtam Vértes századosnak. Az oroszok kiűzték őket. Csap felé közeledve, az út szélén egy honvédet pillantottam meg, aki teljes felszereléssel üldögélt. Közelebb érve felismertem, hogy az illető a sárpataki Vecserdi András, aki lemaradt a századjától. Hívtam, hogy jöjjön velünk, de nem akart. Azt mondta, hogy megkeresi a századját. Később találkoztunk egy rendészeti autóval. Egy hadnagy érdeklődött egységéről, a marosvásárhelyi 27-esekről. Mondtam, hogy már nagyon rég nem hallottam semmit róluk. Erre ő elmesélte a következőket. Néhány héttel korábban találkozott egy zászlóssal, aki Marosvásárhelyről indult el egy zászlóaljjal, azzal a feladattal, hogy Dicsőszentmártont visszafoglalják az ellenségtől. Dicső közelében van egy kisebb erdő, ahol a zászlóalj elhelyezkedett, és a tisztek egy bokor árnyékában a támadás megszervezéséről tárgyaltak. Az említett zászlós, távolabbról érkezett, így késéssel ért a helyszínre. De ott már csak halottakat talált. Egy aknagránát vágódott be a csoportba. A zászlóaljparancsnok még élt, és arra kérte, hogy vigye hátrább. A zászlós hason csúszva, a hátán próbálta megmenteni a parancsnokot, de az menetközben életét vesztette. Meghatódva hallgattam szavait, arra gondolva, hogy ha a sors nem kedvez, én is köztük lettem volna.

Visszavonulásunk következő állomása Sárospatak volt, ahol megtekintettük a pompás Rákóczi várat. Másnap továbbálltunk, hogy a parancsnak megfelelően Egerszalokon csatlakozzunk az ezredhez. Útközben négy alkalommal ért légitámadás, két esetben az oroszok vágták el utunkat. A parancsnokság azonban elköltözött, így engem a szomszéd faluban irányítottak, ahol megtaláltam az ezredemet. A parancsnok csodálkozott, hogy utolértük őket, majd a veszteségek felől érdeklődött. Jelentettem, hogy mindössze egy emberünk vesztette életét. A Szamos partján egy századossal találkoztunk, aki néhány emberével halászott. Tudtom nélkül gránátokat vett ki egyik lőszeres ládából. Folytatva utunkat, a megkezdett lőszeres láda felrobbant egyik kocsin, s ez a közelben lévő leventekatona életébe került. Néhányan még kisebb sérüléseket szenvedtek, de több áldozat nem volt. A legközelebbi faluban felkerestem a lelkészt és megkértem, hogy gondoskodjon az ifjú holtteste hazakerüljön Parajdra. – meséltem el felettesemnek. A parancsnok elégedett volt a ténykedésemmel és pihenni küldött.
Egy nyugodt éjszaka után, reggel Salgótarjánba küldtek, hogy Lányi századosnál jelentkezzem a szállítmánnyal, mert feloszlott a pótezred. Első alkalom volt, hogy szembeszálltam feletteseimmel. Közöltem velük, hogy én már eleget jöttem Marosvásárhelytől, küldjenek mást. Rövid gondolkodás után módosították a parancsot. Azt mondták, hogy rakjam le a szállítmányt Salgótarjánban, aztán visszatérhetek az ezredhez. Útközben néhány lemaradt honvéd csatlakozott hozzánk, köztük két falumbeli: Ercsei János és Pásztor Mihály. A városba érve azonban újabb bosszúság ért. Utasítottak, hogy folytassuk a visszavonulást, a szállítmánnyal együtt. Vác és Budapest között négy kaszárnyánál próbáltunk megszabadulni a szállítmánytól, de sikertelenül.

Dunakeszi környékén heves harcok folytak. Veszélyes volt a sétálgatás lőszerkonvojjal. Bementem a budapesti Mária Terézia kaszárnyába, ahol hosszas vita után átvették a szállítmányt. Azt mondtam, hogy az utcára teszem ki, ha nem veszik át. Több mint két hónapon keresztül vittük Marosvásárhelytől Budapestig. Közben kisebb mennyiségeket raktunk le, ahol igény volt rá.

Lehetetlen volt a visszatérés egységemhez, mert az oroszok már elfoglalták Vácot, így vissza kellett fordulnunk a fővárosba. online payday loans Budapesten találkoztam Garamvölgyi Miklós tartalékos hadnaggyal, aki segítségével besoroltak a 101-es őrzászlóaljhoz. Katonáim egy likőrgyárban kaptak szállást, nekem szobát szerzett a hadnagy. A családom ez idő alatt Gyömrödön tartózkodott. Persze én nem mehettem oda, de kapcsolatot tartottunk fenn levelezés útján. Később Vecsésre vezényeltek, ahol állt a harcvonal, de bevetésre nem került sor.

Január 18-án elesett Budapest pesti része, a Duna bal oldala. Ezzel lehetőség nyílt a hazajövetelre. Február 2-án indultunk haza Pásztor Mihállyal és Ercsei Jánossal, valamint egy ókécskei katonával, aki jól tudott oroszul. Egy illető elkísért a gyömrői repülőtér közelébe, ahonnan hazafelé vettük az irányt. Számításaink szerint több mint 500 km-re voltunk otthonunktól. Maglódon töltöttük az első éjszakát. Másnap, több mint egy félév után harangszót hallottunk a távolból. Levettük a sapkánkat és imádkoztunk. Megható pillanat volt...

Albertirsán ütköztünk a legnagyobb akadályba. A település központjában megállított egy őrjárat. Meleg ételt ígértek, de az orosz parancsnokságra kísértek be. Partizánoknak véltek, bevittek egy szobába és tolmács segítségével vallattak. Civil ruhában voltunk, így sikerült letagadni, hogy a frontról jövünk. Azt mondtuk, hogy kényszermunkára vittek a németek. Hosszas tárgyalás után a parancsnok úgy döntött, hogy Monorra küldenek fát vágni. Közben kérték, hogy igazoljuk magunkat. Nem volt más nálam, mint egy régebbi vasúti igazolvány, amely arra jogosított fel, hogy a civil életben fél áron utazhassak. Ez mentett meg bennünket... Meg a Jóisten...Az igazolványon a foglalkozást is feltüntették. Mikor megtudták, hogy tanító vagyok, a tolmács kérte, hogy engedjenek szabadon. Talán ő is tanító volt. Máig sem tudom. A parancsnok viszont teljesítette kérését.

Később egy térképet szereztünk, amely segített a tájékozódásban. Az útba eső falvakban mindig a tanítókat kerestük. Ők szívesen adtak szállást és élelmet. Sokszor térdig érő hóban mentünk előre. A falvak szélén bujdosó nőket láttunk, akik az orosz katonák elől menekültek el. Egy illető azt mesélte, hogy még az orosz nők is követtek el erőszakot magyar férfiakon.

A Tiszán nehéz volt az átkelés. Először féltünk rámenni a latyakos jégre. Nagyrévnél aztán megnyugtatott egy civil, hogy megfelelő a jégréteg vastagsága. Át is értünk szerencsésen, majd felkerestem az ottani tanítót. Remek fogadtatásban volt részünk. Nagyon éhesek voltunk, és sosem felejtem el, hogy egy nagy tál füstölt kolbászt tettek az asztalra, amit teljes egészében elfogyasztottunk.

Püspökladányon is őrjáratba ütköztünk. Bekísértek a parancsnokságra, átnézték a hátizsákunkat, aztán elengedtek.  Békésszentandrás körül orosz csapattal találkoztunk, de ránk sem néztek. Telefonvezetéssel voltak elfoglalva. Ugyanitt, Lengyel nevű tanító kollégám igazolványt szerzett a helyi román rendőrparancsnoktól, így onnan már nyugodtabban jöhettünk hazafelé.

Kimerülve, lerongyosodva értünk haza február 19-én, hálát adva a Jóistennek, hogy itthon vagyunk. Családom két héttel később érkezett haza. Új bakanccsal indultam útnak, de mire hazaértem szétszakadt a lábbeli. Az 500 km-es távolságot 95%-ban gyalog tettük meg. A háború már közel hatvan éve véget ért, de borzalmait és igazságtalanságait nehéz elfeledni.”


Berekméri Edmond (2003)

 
Hagyományőrző huszárbál Marossárpatakon
Írta: Benkő Zsolt   

Beküldő: Tizedes

Szombaton, november 6-án, az első győztes marossárpataki csata emlékére (1848. október 31.), a Marossárpatakért Egyesület hetedik alkalommal szervez emlékünnepséget és hagyományőrző huszárbált. A rendezvényre több erdélyi huszárcsapat kapott meghívást és jelentette be részvételét.

Az ünnepség délután három órakor lovas felvonulással kezdődik, majd egy órával később Miholcsa József újabb fejedelemszobrát, Barcsay Ákos kőmását avatják, a település központjában található szoborparkban. A fejedelem életéről Berekméri Árpád-Róbert marosvásárhelyi történész tart ismertetőt. A szobrot megáldja Stupár Károly helyi lelkipásztor. Ezt követően, a szervezők megkoszorúzzák a kultúrotthon előtt elhelyezett Sebesült huszár szobrot és megemlékeznek a 200 éve született Bethlen Gergely huszárezredesről.

18 órától a II. Csíkszéki huszártoborzóról tekinthetnek meg összeállítást az érdeklődők, a vetítésre a kultúrotthon nagytermében kerül sor. A bál ünnepélyes megnyitója 20 órakor lesz. Beszédet mond a bál védnöke, Primor Dálnoki Gaál Miklós, majd színpadra lépnek a helyi Székely János hagyományőrző tánccsoport tagjai és a szovátai huszárok. Ezt követően a marosszentgyörgyi Kolping társulat kórusának műsora következik, majd Lörincz Imre nyárádköszvényesi vőfély, mókamester szórakoztatja a résztvevőket. Az ünnepi vacsorát követően vetített beszámoló következik a Gyergyóremetén felidézett piski csatáról. A szokásos éjféli bálkirálynő választást hajnalig tartó mulatság követi.

A megjelenés egyenruhában, díszmagyarban vagy népi viseletben javasolt.

 
Szibéria, a földi élet pokla
Írta: Benkő Zsolt   

A cikket beküldte Tizedes tagtársunk

 

Szibéria, a földi élet pokla

 

 

A marossárpataki Székely János visszaemlékezései a háborúra és a fogságévekre -
1943. október 4-én rukkoltam be Marosvásárhelyre, a 2-es hegyi tüzérosztályhoz. Az ezredparancsnok Vitéz Dálnoki Veress Lajos volt. Tizennyolc éves legényke lévén, nagyon nehéz volt számomra a kiképzés. Nem szerettem lovagolni, így mindenáron szabadulni akartam a nyeregtől. Egy alkalommal Meggyesfalva felé ügetve, a régi repülőtér körül sáncok fölött kellett átugratnunk. Az ütegparancsnokom, gr. Kun Zsigmond hadnagy, könnyedén jutott túl az akadályokon, de nekem nem sikerült. Már az első akadály előtt a földre kerültem. Visszaültem a nyeregbe, de a ló nem engedelmeskedett. A hadnagy, látva sikertelen próbálkozásaimat, megengedte, hogy leszálljak és átvezessem az ideges állatot. Később azonban felsorakoztatott, és megkérdezte tőlünk, hogy ki nem szeret lovagolni. Sokunknak nem tetszett a lovaglás, de először csak én mertem előlépni. Aztán, rövid idő múlva előléptek még hárman. A hadnagy utasított, hogy adjuk le a lovakat.

A műszeresekhez osztottak be, kidolgozónak. A figyelőelemeket kellett átdolgozni lőelemekké, hihetetlen pontossággal. Sokat kellett tanulni, talán egy mérnöknek se többet, mégis szívesen végeztem a munkámat. A kiképzés után, 1944 márciusában, hallottuk, hogy be akartak jönni Erdélybe a németek, de Horthy nem értett ezzel egyet. Ütegünket azonban az Ojtozi-szoroshoz vezényeltek. Pontosabban csak a csapat egy részét, néhányunkat a pótkeretbe soroltak be és Marosvásárhelyen maradtunk. A Kossuth utcai malmot őriztük néhány napig. Aztán mégis bevonultak a németek, akik leváltottak minket.

Szászfenesre vezényeltek, ahol három hónapot lötyögtünk, jobbra-balra. Semmi konkrét feladatunk nem volt. Aztán Ditróba szólított a parancs, ahol két hónapot állomásoztunk. Itt volt az első komolyabb hadgyakorlatunk, éles golyóval. Ditróból a Tölgyesi-szoroshoz vonultunk, ahol újraegyesült az ütegünk. Jó volt újralátni a bajtársakat. A szanatórium mögött foglaltunk tüzelőállást, egy hegyen, ahonnan jó volt a belátás. Az ágyúkat öszvérekkel vontattuk fel. Tudtuk, hogy a front közeledik, s tovább kell mennünk. Addig tartottuk állásainkat, amíg Románia kapitulált.

Augusztus végén jött a parancs, hogy a Tölgyesi-szoroson keresztül, át kell menni Romániába. Megható pillanat volt, amikor a határnál letérdeltünk, s együtt imádkoztunk: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában…” A tisztek apaként szóltak hozzánk, és figyelmeztettek, hogy ezentúl állandóan résen kell lennünk, mert élet-halál harc kezdődik.

Piatra Neamţ felé vonultunk, erőltetett menetben. Csak este kaptunk engedélyt megállásra és pihenésre. Nagyon kimerültek voltunk, de nem tudtunk nyugodtan pihenni. Közel volt a front. Az állandó puskaropogás, ágyúdörgés zavarta álmunkat. Másnap hajnalba egy kukoricatáblában foglaltunk lőállást. A távbeszélőket előre küldte a parancsnok, de aknamezőre léptek és súlyosan megsebesültek. Rádiót nem tudtunk használni, mert bemértek volna az oroszok. Egész nap lőttünk, megállás nélkül. Aztán távbeszélőn jött az utasítás a parancsnokságtól, hogy vonuljunk vissza Tölgyesre.

Az első próbálkozásunk, hogy tüzelőállást foglaljunk, sikertelen volt. Az oroszok bemértek, más helyet kellett keresnünk. A második alkalommal már olyan jól sikerült elrejtőzni, hogy két hétig nem kellett elmozdulnunk. Az oroszok nem sajnálták a lőszert, megállás nélkül tüzeltek. Ennek következményeként kigyúlt a közelünkben levő fenyves erdő. Különösen éjszaka volt irtózatos a hatalmas erdőtűz.

Tölgyesnél kemény harcok celebrity sex tapes folytak, számottevő veszteségünk volt. Mindenki látta, érezte, hogy veszélyben az élete. Az oroszok folyton abban sántikáltak, hogy bekerítsék csapatunkat. Egymást érték a légitámadások, de az orosz Stukák nem voltak igazán veszélyesek. Úgy tűnt, hogy csak a lőszert pazarolják.

A visszavonulást a Szalárd völgyén át, folytattuk. Palotailván is nagy harcok folytak, a románok vezették, hozták ránk az orosz csapatokat. Éjszakára sem hagytuk abba a lövöldözést, zavarótüzet parancsoltak feletteseink. Ratosnyán két hetet tartózkodtunk. Ekkor már éreztük, tudtuk, hogy a háborút elvesztettük. De erről nem volt szabad beszélni. Itt történt meg az első szökési kísérlet. Egyik bajtársunk, az éjszaka leple alatt próbált meglépni, de csak néhány kilométerre sikerült eltávolodnia tőlünk. Alsórépán elfogták, és visszahozták. Két napig őrizték, aztán hadbíróság elé állították, és halálra ítélték. Néhányan parancsot kaptunk, hogy vegyünk részt a tárgyaláson és a kivégzésen. Szörnyű, megrázó látvány volt a kivégzést végignézni. De háború volt és szigorúság kellett legyen.

Disznajó felé folytattuk a visszavonulást. A falu közelében egy hegyoldalon kellett átvonulni, ami nagyon veszélyes feladatnak mutatkozott. Végül sikerült, de az oroszok megállás nélkül lőttek ránk.

Szatmárnémetin át értük el a magyar határt. Ekkor, látva a reménytelen helyzetünket, már egyre többet suttogtunk a szökésről. Egy éjszaka, két falumbelim, Peres Ferenc (finánc) és Nagy Ferenc (pálinkás), költött fel, hogy együtt szökjünk meg. Tudtuk, hogyha nem így teszünk, vagy meghalunk, vagy orosz fogságba esünk. Egyszerre harmincan léptünk meg. Kifosztottuk az élelmező kocsit, s elindultunk hazafelé.

Egy ideig zavartalanul vonulhattunk előre. Aztán egy folyóhoz értünk. Talán a Berettyó lehetett, máig sem tudom biztosan. Megpróbáltuk az átkelést, de túlságosan mély volt a víz ahhoz, hogy október végén nyakig merüljünk benne. Hidat kerestünk, de azt hittük, hogy őrizet alatt állnak. Szerencsénk volt, őröket nem találtunk. A túlsó partra érve bementünk egy házhoz. Ma is emlékszem, hogy egy cséplőgép állt az udvaron. Nem szóltunk a háziaknak, felmentünk az istálló padlására. Az éjszaka nyugodtan telt, de reggel arra ébredtünk, hogy valaki jön fel a létrán. A házigazda volt, aki egy kosár almát hozott fel. Csodálkoztunk, hogy nem szól semmit, de mi is hallgattunk. A harmadik nap azonban felszólított, hogy távozzunk, mert ha ránk találnak, őt agyonlövik, hogy katonaszökevényeket bujtogat.

Hárman voltunk a padláson, a két Feri meg én, phone porn háromfelé mentünk. Egy öregemberhez kérezkedtem be, Civil ruhát kértem, de erre kiabálni kezdett: „ A fiam harcol a hazáért a fronton, s magát a szökésben segítsem? Azt már nem!” Ijedten szaladtam ki az udvaráról. Aztán egy fiatalasszonytól kértem segítséget. Étel, ital került az asztalra, majd onnan a hasamba. A nő civil ruhát is szerzett. Az istállóban öltöztem át, a fegyvereimet elrejtettem a jászol alá. Sötétedett, amikor elbúcsúztam a jólelkű asszonykától. Éjszakára nem maradtam nála, nehogy veszélybe sodorjam őt is. Egy kóré csomóban húzódtam meg. Ott találtak rám Feriék. A sors ismét összehozott bennünket. Még nem volt egészen kivirradva, amikor újra útnak indultunk. Egy erdőhöz érve eltévedtünk, s visszaértünk a régi cséplőgépes házhoz. A házigazdát megkértük, hogy kísérjen el egy darabig. Így is történt. Estére egy tanyához értünk, ahol szalmaszakaszok tetején aludtunk el.

Szatmárra érve, orosz felderítőkkel találkoztunk. Igazoltattak. Azt hazudtuk, hogy munkára vittek el a németek, s most hazafelé tartunk. Megmotoztak, de szerencsére fegyver nem volt nálunk. Elvették azonban a lámpánkat, s cigarettáinkat. De ez nem számított, örvendtünk, hogy elengedtek. A szatmári állomás lángokban állt. Felborult szerelvények a síneken, orosz katonák egy teherautó mellett. Megszeppentünk, de itt is szerencsénk volt. Egy orosz teherautóból kiszállt egy katona, aki románul kért meg, hogy segítsünk a kocsira emelni egy többmázsás motort. Megígérte, hogy elvisznek majd egy darabig. Feltettük a motort, s felültünk az autóra. Ennivalót is kaptunk a katonáktól, kenyeret és dzsemet. Farkasétvággyal fogyasztottuk. Tudtuk, hogy bizonytalan a vacsoránk…

Az orosz teherkocsi Nagybányáig vitt. A román nyelvet ismerő katona figyelmeztetett, hogy menjünk el a városházára, ahol igazolást kell szereznünk, mert csak így juthatunk haza. A városházán elismételtük a korábbi mesét. Elhitték, iratokat szereztünk.

Szászlekencén egy román katona elvette a bakancsomat. Mezítláb maradtam, a novemberi hidegben, de ez sem számított. Csak érjünk haza szerencsésen – gondoltam. Tekében rövid pihenőt tartottunk, majd Beresztelkén át, Szentivány felé jöttünk haza. 1944. november utolsó napjait családommal tölthettem.

De csak egy hétig voltam itthon. Írásos parancs érkezett, hogy 3 napi élelemmel felszerelve jelentkezzünk a csendőrőrsön. Felvették az adatainkat, majd közölték, hogy három napi munkára visznek. Negyvenhárom sárpataki férfit gyűjtöttek össze, s őrsről őrsre kísérve, gyalog vittek Nyárádtőre. Itt bezártak egy pincébe. Néhány szász fiatalember és három szász asszony is volt velünk. Egyiknek a férjét kivégezték, mert letépte a vörös csillagos lobogót valahonnan. Az asszonyok jelenetet rendeztek, s bekísérték őket. Éjszaka az őrök kivitték a két fiatalabb asszonyt, hogy meggyalázzák őket, de nem sikerült. Elmenekültek az asszonyok, s később, más csendőrök hozták vissza őket. Másnap Szebenbe vitték az asszonyokat. A nyárádtői pincében a cigányokat egész éjjel verbunkoltatták a román csendőrök. Estek össze szerencsétlenek a fáradtságtól, de nem volt megállás.

Nyárádtőről Szentpálra kísértek. A szászoknak nem volt élelmük, s disznótököt ettek. Kutyfalvára érve, a bíró kiásatta velünk a répáját, s csak azután engedett továbbmenni. Élelmes ember volt, de gonosz is, mert csak főtt krumplit adott ennünk, s azt is keveset.

Gyulafehérvárig gyalog tettük meg az utat, itt bevagoníroztak, s Földvárra vittek. Itt barakkok fogadtak, szúrós dróttal körülvéve. Foglyok voltunk. Az elején fegyveres őrök kísértek munkára. Autóroncsokat szedettek össze velünk. Egy cigányhajcsár ütötte-verte a foglyokat. Aztán nem kellett többé dolgozni. De pihenni nem tudtunk, a tetvek miatt. Legfőbb elfoglaltságunk a tetűvadászat volt.

Besenyei Ferenc és Ercsei György megszöktek. Szerencséjük volt, kihasználták az alkalmas pillanatot. Az őrök bementek kávézni, ők leléptek. Földváron nem fértünk a lágerben, s Arinba kísértek át, ahol kicsivel jobb körülmények fogadtak. Két-három ezer ember volt a szúrós dróton belül. Innen is szöktek meg. Sárpatakiak is.

Három hét után Foksányba vittek, ahol bevagoníroztak. Nem tudtuk, hogy hová visznek. Egy szász katona is volt az őrök között. Éjszaka három vagon német katonát segített megszökni. Néhányat lelőttek az őrök, de a többiek egérutat nyertek. Mi nem mertünk szökni, mert fegyveres őrök voltak minden vagonba. Amikor a vonat elindult a sárpataki Nagy Jenő (Fici) és Kristóf Sándor kiugrottak a vonatból. Szerencsésen hazakerültek.

Foksányban 25-30 ezer ember lehetett a gyűjtőlágerben. Az állomásnál lőszert raktunk a szerelvényre, de nagyon nehezen ment a munka, mert legyengültünk a gyenge koszttól. Karácsony után indult a szerelvény, mint később megtudtuk, Oroszország felé. Huszonegy napot utaztunk. Szibériába vittek. Bokszidnál volt a végállomás. Addig sokat éheztünk, s főleg a vizet nélkülöztük. Sokat szenvedtünk a hideg miatt is. Elég vékony volt az öltözetünk, nem megfelelő a szibériai télnek. Összebújtunk, egymást melegítettük a vagonba.

Bokszidnál egy hatalmas láger várt reánk. Leszállva a szerelvényről, nem győztük magunkba gyúrni a havat. Először fürdeni vittek. A forró fürdő után nagyon megfáztam, s talán a hideg hó is megártott. Három napot feküdtem magas lázzal. Nem tudtam enni egy ideig, aztán meggyógyultam. Társaimat is megviselte az utazás, a nélkülözés. Az orosz tisztek, látva, hogy nézünk ki, 21 napig nem dolgoztattak, hogy felerősödjünk. Közben vallattak, hogy hol szolgáltunk a háború alatt, hány oroszt öltünk meg. Levetkőztettek, keresték az SS-eket. Három hét után orvosi vizsgálatra vittek, ahol a szesztra megcsipkedte a fenekünket, majd egészségi állapotunk szerint kategorizáltak, osztályoztak.

A pikolovai lágerbe kerültünk. A barakkban száraz deszkán aludtunk, szalmazsák és párna nélkül. Egészen a háború végéig. A koszt nagyon gyenge volt. Répalevest adtak a leggyakrabban, a korpakása ünnepi ételnek számított. Húst, zsírt egyáltalán nem kaptunk, leszámítva a sózott halat, amit a háború befejeződése után kezdtek osztogatni. Februárban, általában 35-40C-os hidegben dolgoztunk. De előfordult, hogy 50C alá süllyedt a hőmérséklet. Az első hetekben, a munkaprogram lejárta után, kerítést csináltunk a láger köré. Négy sor szúrós dróttal vettük körül. Az erdőről 3-4 km-t hoztuk a fát tartóoszlopnak. A munkaprogram virradattól sötétig tartott. A normát lehetetlen volt teljesíteni. Egy méter magas volt a hó. Fejszével, fűrésszel döntöttük a fákat. Balesetek is előfordultak, mert a fenyő nagyon hasadt. Nagy hidegben, 50C alatt, a nővérek kenőcsöt hoztak ki az erdőre és bekenték az arcunkat. Sok fogolynak fagyott meg a keze, lába. Pedig vastagon fel voltunk öltözve, alig tudtunk mozogni. Valenki csizmánk volt, térdig érő subánk, vatelines nadrág és kiskabát. Néha vagonokat raktunk meg méterfával.

Munkacsoportunk parancsnoka egy Rudi nevű német fogoly volt. Valószínű kedvelt engem, mert az erdőről visszatérve be-beküldött a konyhára segédkezni. Szívesen mentem, mert itt duplaporciót kaptam és többé nem éheztem. Az étel mindennél fontosabb volt. Karikagyűrűket cseréltek néhány has ételre. Azt hiszem, hogy a kenyéradagjukat egy szép nőért sem adták volna a foglyok. Különben ritkán gondoltunk a nőkre. Fizikailag annyira fáradtak voltunk, hogy nem hiányzott a nő.
A háború véget értével kissé javult a koszt. Gyakran adtak köles- és árpakását, 60 dekára emelték a napi kenyéradagot. Matracot osztottak, fejpárnát is kaptunk. Elviselhetőbbek lettek a lágerkörülmények…

A pikolovai lágerben kb. 2 ezren lehettünk. Magyarok és németek voltak a legtöbben. Az őröket gay porn videos havonta cserélték, hogy ne tudjanak szövetkezni a foglyokkal. De szökésről szó sem lehetett. Egyetlen szökési kísérlet fordult elő, de elkapták a foglyot, és nagyon megverték. A lágerben nagy volt a propaganda. Az orosz tisztek össze-vissza hazudoztak, hogy jobban dolgozzunk. Azt ígérték, hogy az élmunkások hamarabb hazamehetnek. Persze, nem így történt.

Egy alkalommal megpróbáltam szimulálni, hogy ne vigyenek ki munkára. Beteget jelentettem, s az orvoshoz küldtek. De sokat kellett várni, mert sok volt a beteg. Megijedtem, hogy lemaradok az ebédről, s visszamentem dolgozni.

A lakossággal nem nagyon érintkezhettünk. Néha szappant cseréltünk egy kis élelemre, rézgyűrűket készítettünk és adtunk cserébe, néhány szivarért. A civileknek szigorún tilos volt a rabokkal beszélni.

A három évi szibériai fogság alatt egyetlen levelet küldhettem haza, hogy életjelt adjak magamról. Ez 1946 nyarán történt, választ is kaptam rá édesapámtól.

A tisztálkodással nem voltak különösebb gondjaink. Fürdeni egy héten egyszer lehetett, s ilyenkor tiszta fehérneműt kaptunk. Az illemhelyek viszont állandó veszélyt jelentettek a gyengélkedők foglyok számára. Egy deszkára kellett ráülni, s akinek nem volt ereje megkapaszkodni, beesett a gödörbe, ahonnan kevés rabot sikerült kimenteni.

Egy reggel az orosz százados azzal a hírrel ébresztett, hogy hazamegyünk. Nem hittünk neki, mert ezt már többször hallottuk és semmi sem lett belőle. Az udvaron gyülekeztünk, ahol névsort olvastak. Türelmetlenül vártam az Sz betűt. Aki a nevét hallotta, hazajöhetett, de nem mindenkit olvastak. Emlékszem, volt olyan rabtársunk is, aki nem bírta idegekkel a hadifogság borzalmait és megkerdült. Amikor a neveket olvasták, nem akart beállni a sorba, hogy hazajöjjön. Elindult a szerelvény, aztán néhány kilométer megtétele után megállították, és utánunk hozták az illetőt.
Nyolc napig utaztunk Máramarosszigetre. Itt három hónapot tartottak, mert a román állam nem akart fogadni. Egy zászlós kezdeményezésére éhségsztrájkba kezdtünk. Vonatra ültettek, s Foksányba vittek, Marosvásárhelyen, Sáromberkén át. Ezt követően Buzăuba szállítottak. Innen jöttünk haza 1947 októberében. De nemsokára ismét katonai szolgálatra kellett jelentkeznem. Szebenben voltam román katona, aztán Szentpálon teljesítettem három hónap munkaszolgálatot. Nehéz évek voltak, hosszú ideig voltam távol szülőfalumtól…


Berekméri Edmond (2006)

 
www.turulkutatocsoport.ro statisztikája
Írta: Benkő Zsolt   

A Turul Kutatócsoport honlapjának a statisztikáját alább ismertetem a Kedves Tagtársakkal.

Ezennel köszönetet mondunk minden egyes Tagnak, aki hozzájárult a honlap tartalmassá tételéhez.

A napokban, a főoldalon megjelenített számláló az egyedi látogatókat számlálja.

Íme nyolc hónapos fennállásunk mutatószámai:

 

 

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

10. oldal / 12

| Design by: Sitedoctor.ro |